Tasmánia

“I love you too! But it’s time to go!” – válaszolta kacagva Angelina, aztán angyali mosollyal az arcán vállon veregetett és ugyanazzal a mosollyal és mozdulattal (bár mintha valami ördögi szikra megcsillant volna a szemében) már lökött is le a szakadékba. Így bízzál a nőkben. Egyik percben még kedvesen flörtöl veled, a másikban meg kést döf beléd. (Például úgy, hogy faképnél hagy, ahogy szerelmetes mátkám, aki azóta már férjhez is ment otthon. Jó mi? Nesze neked menyasszony! Mikor elutaztam még a jegyesem volt, mire hazaérek, már másnak a felesége. Tisztára, mint a Száműzött című Tom Hanks-filmben. Azt a filmet rólam csinálták, most már biztos. Nagy vonalakban.) De van, aki meg letaszít a hegyről, ahogy Angelina tette velem. Zuhanás közben még láttam, ahogy búcsúcsókot dobva integet, vicces lány ez is, szívesen elkapnám a grabancát. Erre mondjuk már nem sok esélyt adtam, ahogy éppen zúgtam le a szédítő mélységbe. Nem, ne higgyétek azt, hogy ez megint csak egy álom, mint a múltkori a kardfogú tigrisekkel. Nem, ez most a kegyetlen valóság, frankón zuhantam egy irdatlan szakadékba.
Angelinát mindössze tíz perce ismertem, épphogy csak bemutatkoztunk egymásnak és váltottunk pár szót, mondhatnánk, bimbózóban volt még a kapcsolatunk, nem is vártam, hogy egyből a nyakamba vesse magát, na de hogy engem vessen le a szakadékba? Kicsit elszaladt a ló ezekkel a mai bigékkel. Tényleg olyan ez az egész, mint egy lidércnyomásos álom, avval az apró különbséggel, hogy most totálisan ébren vagyok és még élvezem is a zuhanást. Bár a becsapódástól való félelem azért markolja a szívemet rendesen. Állítólag a halál előtti utolsó másodpercekben a belső mozink lepergeti egész addigi életünk filmjét. Hát nekem nem pergette le. Ezt mindenesetre jó jelnek tekintettem, akkor talán mégsem ezek földi pályafutásom utolsó pillanatai. Hiszen egy kis szerencsével megúszhatom ezt a halálos zuhanást egy lightos gerinctöréssel is, és akkor még vidáman eléldegélhetek akár 20-30 évig is. Vidáman, na ja, tolókocsiban, lebénulva, de nem a röhögéstől nyilván. Na de ne sopánkodjunk előre vészterhes jövőnkön, inkább éljünk a mának, carpe diem, ragadjuk meg a pillanatot, az utolsó gyönyörű másodperceket, amiből van még nekem kb. négy vagy öt, aztán placcs. Úgyhogy gyerünk, élvezzük ki az élet végső morzsáit is, raaajta!
Kutatva pillantottam körbe, kivel szexelhetnék egy jót utoljára, de éppen egy rokonszenves leányzó se zuhant lefelé a közelemben, akivel egy mindent feloldó végső orgazmusban válhatnánk eggyé a Mindenséggel. Hát akkor jobb híján gyönyörködjünk a tájban, carpe diem, az a lényeg, élvezzük a jelent, jövőnk már úgy sincs. Mepróbáltam jó képet vágni a dologhoz, na ez az, ami nem nagyon megy szabadesés közben. Fejjel lefelé zuhantam, olyan sebességgel, hogy az arcomba áramló levegő széles torz vigyort formált az ábrázatomra. „De hülyén nézhetsz így ki, Fülig Jimmy” – mondtam magamnak, ezen aztán tényleg röhögnöm kellett, amitől a nevetésre tátott számba még több levegő áramlott, jól felfújva a pofazacskómat. Úgy nézhettem már ki, mint egy telezabált hörcsög, ettől persze megint csak jobban kellett röhögnöm, amitől még több levegő jutott be a számba, még jobban felfújva a pofámat. Ha így folytatom, előbb-utóbb léggömb lesz belőlem, ami viszont tök jó, mert nem fogok leesni, hanem szépen ellebegek a hegyek fölött, szelek szárnyán röpítve, madártávlatból csodálhatom meg az alant elterülő gyönyörű tájat.
Na akkor fújd fel a pofád, de gyorsan, mert vészesen közeleg az az alant elterülő táj! Ami egyébként egy kékesen csillogó folyó víztükre, úgyhogy nem kell beszarni, nem lesz itt semmi baj, legfeljebb becsapódáskor úgy lefejelek egy arra úszkáló busát, hogy a hal adja a másikat. A szél hangosan zúgott a fülembe, ahogy kezemet oldalra kitarva fejjel lefelé hasítottam a levegőt, mint egy zuhanóbombázó, a víztükör egyre jobban közelített, kezemet előrenyújtottam, hogy védjem a fejemet, nagy sebességnél keményet üt ám a víz. „Istenem, most segíts meg!” – mormoltam magamban. Aztán abban a pillanatban, ahogy ujjaim vizet értek, a lábamnál fogva visszarántott Isten, illetve a gumikötél.
Haláli ez a bungee jumping! Lassan felrepültem, aztan újra zuhanás lefelé, egy finom rántás fel, aztán megint le, Isten jojózott velem, én meg lebegtem Ég és Föld között, mint egy születésre váró lélek. Nevettem és sírtam egyszerre, üdvözült mosollyal ringatóztam a semmiben, mint magzat a méhben, aztán egyszer csak leszereltek a kötélről, mintha elvágták volna a köldökzsinórt, pedig én még lebegni akartam, de megérkeztem a Földre, ahol járni alig bírtam. Átéreztem az újszülött traumáját, aki nem akar megszületni, mert az Égben és a méhben jobb. „Na milyen volt?” – kérdezte aztán Angelina. „Csodálatos – válaszoltam – csak kár, hogy ilyen hamar vége.” Angelina a biztosító személyzethez tartozott, ő és két srác kötötték a lábamra a hevedert. Ugrás előtt átszellemült arccal, mélyen a szemébe nézve odasúgtam neki: „Ha nem leszel az enyém, levetem magam a mélybe. I love you so much!”, persze csak tréfából, két kezemet még színpadiasan a szívemre is szorítottam. “I love you too! But it’s time to go!” – kacagta vissza, aztán megadta a kezdő lökést, elejét véve egy hosszabb udvarlásnak, hiszen még vagy hatan vártak türelmetlenül a sorukra, hogy ugorhassanak.
135 métert zuhantam nyolc és fél másodperc alatt (rekordmagasságú bungee jumping volt, általában 40-50 méteres ugróhelyek vannak), aztán még pár percig fel-le jojóztam a kötélen, mielőtt levettek. Nem tartott túl sokáig (bár ennél hosszabb szabadesést már csak ejtőernyős ugrásnál élhetünk át), viszont olyan intenzív volt, hogy elélveztem a gyönyörtől. Szó szerint! Ahogy az akasztott ember is ejakulál az utolsó pillanatban, na nem a gyönyörtől persze, hanem ahogy a gerincét megrántja a kötél. Ha úgy vesszük, én is akasztott ember voltam, ráadásul fejjel lefelé. Ezután nem mondhatom el magamról, hogy voltam én már minden, csak akasztott ember nem, mert már akasztott ember is voltam. Mi jöhet még?

Hát mondjuk az úszómesterség. Az még nem voltam, de hamarosan az lettem. Illetve tulajdonképpen mindenes egy hegyi campingben, takarító, kertész, úszómester, néha még szakács, sőt masszőr is, de azt csak egy hölgyvendégnek grátisz…
Na de kezdjük az elején. Mikor a röpke tízórás éjszakai hajókázás után reggel 7 körül megérkeztem Devonportba, Tasmánia legnagyobb kikötőjébe, hát nem voltam túlzottan elragadtatva. Legalábbis ami az időjárást illeti. Arra persze számítottam, hogy valamivel hűvösebb lesz, mint az ausztrál kontinensen, de az a jeges szél, ami fogadott, hát teljesen levett a lábamról. Miután nagy nehezen újra talpra álltam és sikeresen megkapaszkodtam egy fában, körülnéztem. Csak rasztákat láttam, mást nem is nagyon. Na ja, a szél az összes hajamat az arcomba fújta, ki se láttam mögüle. Aztán nem messze észrevettem egy éppen induló buszt, gyorsan felpattantam rá, „meddig lesz a menet?” – kérdezte a sofőr, amíg el nem áll a szél, válaszoltam. Így jutottam el a Cradle Mountain – Lake St. Clair National Parkhoz. Na itt mielőtt tovább szövögetném a sztori szálát, hadd lőjem be nektek földrajzilag a helyet, mert volt, aki otthonról csodálkozva megkérdezte, hogy mit keresek hirtelen Afrikában. Nos Tasmánia az Ausztrália egyik állama a nyolcból (Victoria, Queensland, New South Wales stb.), és míg a többi hét az ausztrál kontinensen található, addig ez az egyetlen különálló szigetállama, ami a dél-ausztrál partoktól kb. 350 km-rel lejjebb, a Tasmán-tengerből bukkan elő. Afrikában meg Tanzánia van, ne keverjük össze a Bakonyt a takonnyal. Természetesen én az ausztrál Tasmániában barangoltam, de egyszer talán útba ejtem Tanzániát is, mert Afrikából még csak Marokkót láttam.Na de most egyelőre maradjunk Tasmániában. Ez a piciny (Magyarországnál kisebb) szigetállam méretéhez képest nem kevés, szám szerint tizenkilenc nemzeti parkkal rendelkezik, azaz a sziget majd’ egynegyede természetvédelmi terület. Ebből három nemzeti park egyben az Unesco által lajstromba vett Világörökség része is, mint a Föld utolsó megmaradt érintetlen vadonjai. Az egyik ezek közül a Cradle Mountain – Lake St Claire National Park, ahova mindjárt az első napomon sodort a szél. A magas hegycsúcsokkal, mély szakadékokkal, völgyekkel és tavakkal tarkított vidéken található Tasmánia legmagasabb hegycsúcsa, az 1617 m magas Mt. Ossa, és Ausztrália legmélyebb tava, a St. Clair-tó.
Na és persze a legmagasabb bungee jumping, a 135 méteres halálugrás az Ördög-szikláról, ahova egyébként tök véletlenül keveredtem el, de ha már ott voltam, gondoltam, ugrok egyet ebéd előtt, olyan szép az idő. Hát megsúgom, ez egyáltalán nem ilyen lazán ment, ez csak az utólagos vagány vaker. Ott azért összeszorítottam a farpofákat rendesen, mint újonc a sittes zuhanyzóban, egy zabszem se tudott volna ánuszba csusszanni, de így legalább az a veszély se fenyegetett, hogy összeszarom magam. Lezárultam alul hermetikusan, se ki, se be. Azért is kezdtem el Angelinával bohóckodni, hogy oldjam a feszültségemet és leplezzem a szorongásom, ami elkapott, mikor lenéztem a szédítő mélységbe. Mondjuk a gyerekkori tériszonyomat már sikerült leküzdenem, mikor jó pár éve a Pireneusokban Andikámmal – egy régebbi szerelmemmel – hirtelen felindulásból megmásztunk egy függőleges sziklafalat, mert a többnapos eltévelygésünk után már csak az állta utunkat a táborhelyünkhöz visszavezető úton. Azóta úgy ugrálok a hegyi meredélyeken, mint a kőszáli kecske (néha még mekegek is), de azért az is más, mikor önként és dalolva kell levetned magad egy irdatlan szakadékba. Hiába van a lábadon heveder meg gumikötél, hiszen pont az a rizikófaktor is, mert mi van, ha szakad a kötél, ha kicsúszik a hevederből a láb, hiszen emberek készítették, emberek is szerelték fel, és ugyebár az emberek hibázhatnak. És hibáznak is eleget, de ezt most hagyjuk.
Illetve tudjátok mit, ne hagyjuk! Ha már a hibázó embereknél tartunk, akkor muszáj elmondanom azt, ami egy ideje bassza a csőrömet. Tudjátok, mi az? Hát a világpolitikai helyzet. Ne röhögj, most nem viccelek! Bármennyire is úgy tűnik, hogy én itt gondtalanul lődörgök a vadonban és nagy ívben szarok a közéleti eseményekre (mondjuk igyekszem), azért mégse tudom magam teljesen kivonni a „civilizált” világ ámokfutásából, bármennyire is szeretném. Mert vannak dolgok, amik mellett egyszerűen nem tudok elmenni szó nélkül, és nem is akarok. Ilyen pl. a tibeti helyzet.

Tibet a szívügyem, azért is, mert jártam ott, és közelről személyesen is megtapasztalhattam e kis nép hihetetlen mély spiritualitását, tisztaszívűségét, viszonyát a természethez és a természetfelettihez. És Kína gyalázatos módon, egyszerűen elfoglalta Tibetet az 50-es években – ahogy annak idején az oroszok kis hazánkat –, és nem átallja azt hazudni a Világnak, hogy önálló, független Tibet sose létezett, az csak a Dalai Láma beteges képzeletének szülemenye. Aki mellesleg ezt a téveszmélyét elhitette a tibeti néppel is, akik emiatt most komoly identitászavarral küszködnek, mert azt hiszik magukról, hogy tibetiek, pedig ők csak amnéziás kínaiak lehetnek, hiszen Tibet mindig is Kína része volt Peking szerint. Hogy akkor miképp kreáltak mégis maguknak suttyomban ezek a deliráló sunyi tibetiek egy saját, a kínaitól eltérő többszáz éves kultúrát, nyelvet, tradíciót és világnézetet, arra nem tér ki a kínai kommentár. Ez olyan, mintha az oroszok azt mondták volna 56-ban, hogy mit ugrálunk, Magyarország nem is létezik, a Kárpát-medence ősidők óta orosz anyaföld, ők most hazajöttek, mert csak elugrottak cigiért, és különben is, mi mi a faszt keresünk itt, ki engedett be minket? De ennyire ők se néztek mindenkit hülyének, csak azt mondták, majd ezentúl vigyáznak ránk, nehogy a csúnya gonosz kapitalisták leigázzanak minket. Úgyhogy gyorsan leigáztak ők, jobb a bajt megelőzni ugyebár. De Kína ennél pofátlanabb. Az egész Világot hülyére veszi, és tudjátok, miért tudja ezt megtenni? Mert a Világ hagyja magát hülyére venni.
Mint evvel az Olimpiával is. És ez az, ami most kicsapta nálam a biztosítékot. Mint tudjuk, az Olimpiai Láng elindításakor Görögországban idén is fehér galambokat eregettek az Égre, a béke és harmónia jelképeit, miközben utjára bocsájtották a lángot Kínába. Kínába!!! Micsoda képmutatás! Hogy az Istenbe lehet összeegyeztetni az Olimpiai Játékok szellemével, az összefonódó öt karika által is szimbolizált egyenlőség és összefogás szellemiségével azt az antidemokratikus, elnyomó, agresszív politikát, amit Kína folytat Tibet ellen. És Peking pofátlanul vigyorogva megrendezheti a Nemzetközi Olimpiát, a Világ kormányainak statisztálása és támogatása mellett. A Világ összes országa küldi a sportolóit, hogy ők a tisztességes fair-play szerint megmérettessenek, egy tisztességtelen, az alapvető emberi jogokat lábbal tipró kormány öntelt megelégedésére. Gyalázat! Régebben azért nem volt minden kormány ilyen birka. Mert például ’56-ban Svédország és Svájc egyszerűen bojkottálta a Melbourne-i Olimpiát, avval az indoklással, hogy ők nem hajlandók avval a Szovjetúnióval együtt versenyezni, amelyik éppen tankokkal lövi szét a magyar forradalmat. Az a két kis ország akkor ki mert állni mellettünk, le a kalappal előttük. De most semelyik ország nem mer kiállni Tibet mellett.
Pedig az egész tibeti vérengzést egycsapásra meg lehetne szüntetni, ha a Világ kormányai a sarkukra állnának és bojkottálnák az Olimpiát, illetve csak egyszerűen visszavonnák Pekingtől az Olimpia megrendezésére való jogot (hogy’ lehetett egyáltalán Kínának adni, az eszem megáll!), és bojkottálnák a kínai áruk importját is, avval a kikötéssel, hogy addig nem vásárolnak semmit tőlük, amíg ki nem vonul Tibetből. Kína egyből kitakarodna onnan, mert gazdaságilag összeomlana, ha nem tudná eladni olcsó és silány termékeit, amivel a Világot elárasztotta. De a Világ inkább sutba dobta a lelkiismeretét és ölbe tett kézzel nézi a tibeti nép haláltusáját, de az olcsó kínai áruról nem mond le. A Világ szégyellheti magát! Én pl. szégyellem magam, hogy mennyi kínai vacakot vásároltam már össze (ha kicsit utánanézel, rájössz, hogy mennyi cuccod származik Kínából, hi-fi, ruha, mobil stb..), de persze attól még nem fog összeomlani a kínai gazdaság, ha holnaptól nem veszek kínai zacskóslevest. A nemzetközi kereskedelemben kellene szabályozni a kínai importot, avval sakkban lehetne tartani a pekingi kormányt. De úgy látszik, az égvilágon mindenkinek fontosabb az olcsó kínai vacak, mint Tibet. Ez a szomorú igazság. És Kína kihasználja ezt.
Ahogy kihasználta azt is, hogy itt Ausztráliában szólásszabadság van, lehet tüntetni bármi ellen, így aztán Peking az itt tanuló kínai diákok tízezreit küldte Canberrába, mikor itt járt az olimpiai fáklya, hogy akadályozzák meg a Tibet-szimpatizánsok jelenlétét. A kínaiakat szervezetten, az öszes ausztrál városból buszokkal hozták a fővárosba, ahol a pár száz Tibet-szimpatizánst nagyon durva agresszív módon terrorizálták, zászlórudakkal megverték őket, elégették a tibeti zászlókat, Kínát éltették és a „Mi Olimpiánk”-at. A kínai diákokat meg avval zsarolták meg otthonról, hogy ha nem „védik meg” az olimpiai lángot, akkor be is fejezhetik az ausztrál tanulmányaikat, mert Kína hazacibálja őket és otthon végük lesz, mint a zászlórúdnak. Szóval nagyon gusztustalan ez az egész és felháborító. Kína még azt is megtehette, hogy egy angol hegymászóval levetette a tibeti zászlót ábrázoló pólóját a Himaláját mostanában ellepő kínai őrszemekkel, nepáli területen (!), aztán még ki is utasították az angolt Nepálból. Mert persze Nepál is Kína seggét nyalja. A nepáli kormány meg is mondta, hogy nem engedélyez egyetlen Kína-ellenes tüntetést sem, mert nem akarja, hogy megromoljon a viszonya Pekinggel. Vagyis fél Kínától. De attól még nem értem, hogy miért kell olyan brutálisan véget vetni egy utcai demonstrációnak, ahogy legutóbb is tették Kathmanduban, mikor hatszáz buddhista szerzetesnőt botokkal szarrá vertek, miközben a földön húzták végig őket. Még egyszer hangsúlyozom, nőket, akik békés néma felvonulást tartottak. Így lehet jó pontot szerezni Kínánál? Sajnos igen. De Amerika, meg az egész Európai Únió is hagyja, hogy Kína azt csináljon, amit csak akar. Mert ugyebár a londoni, párizsi és San Francisco-i rendőrök még azt is hagyták, hogy a kínai biztonsági emberek szarrá verjék a tibeti elnyomás ellen tiltakozó helyi honpolgárokat az olimpiai láng világkörüli útján. Kínai kormánymegbízott verte az amerikai polgárt San Fransiscóban, mert az tibeti zászlót mert lobogtatni a saját hazájában, és az a cezaromán világrendőr Bokor Gyuri még csak be se hívatta a kínai nagykövetet a Fehér Házba, hogy „na idefigyelj, egykomám, nem te vagy itt a bakter, ez meg itten nem Peking, na tűnés haza, otthon aprítsátok a saját fajtátokat”. Kínában merne csak egy külfödi kezet emelni egy kínaira, egyből lesittelnék. A canberrai rendőrök annyival voltak korrektebbek, hogy a kínai biztonságiaknak nem adtak szabad kezet, sőt előre megmondták, hogy ha hozzá mernek nyúlni egyetlen ausztrál tüntetőhöz is, akkor le lesznek tartóztatva.
Egyébként azt meg különösen utálom, mikor olyan szar dumával jönnek a szemethunyók, hogy nem kell a politikát belekeverni a sportba. Én meg azt mondom, hogy a politika már régesrég belekeveredett mindenbe, nem lehet szétválasztani semmitől, és ha egy ország ilyen gyalázatot követ el egy nép ellen, mint Kína Tibet ellen, akkor nem mondhatjuk, hogy oké, de a sport az más tészta, úgyhogy hajrá kínai olimpia. Mert evvel csak az elnyomó kormányt támogatjuk a mocskos politikájában. A sport nem (és más sem) lehet indok arra, hogy egy nép szisztematikus kiirtására törekvő kormánynak elnézzék a mocskos húzásait. A sport nem szentesítheti a gyalázatot. Nem az keveri bele a sportba a politikát, aki a kínai olimpia bojkottját követeli most, hanem Kína keverte bele, mikor pofátlanul megpályázta az Olimpia rendezését, hogy saját kommunista birodalmát dicsőítse, és a Világ keverte bele, mikor Kínának adta az Olimpia megrendezésére való jogot. Ami egy kiváltság, ajándék egy országnak (mert népszerűsíti magát az egész Világ előtt, és iszonyú sokat profitál belőle), és a Világ evvel megajándékozta Kínát, annak tudatában, amit Tibettel művel. Na ekkor keverték bele a sportba a politikát, és nem most a Kína-ellenes tüntetők…

Na de nem spanolom tovább magam, mert mindjárt felgyújtom a kínai pólómat! Az a baj, hogy én hiába ágálok, és hiába tüntet sokezer ember világszerte, annyit ér, mint halottnak a beöntés, mert az a pár tucat ember a nemzetközi politikában egyszerűen azt csinál, amit akar a Föld többmilliárd lakójával. Ez a szomorú igazság. Meg az, hogy az emberek többsége birka, és elhiszi a politikusok és a média hazugságait. Sokan alapvetésnek tartják például, hogy Tibet Kína része, ebből indulnak ki, mert ezt hallották a tévében. A sok amerikai meg elhiszi, hogy az ő gondoskodó, nemeslelkű vezérük – a Bush-képű lovag – a Világ megmentője, aki megmenti a Földet a muszlim terrorveszélytől, azért rendőrösködik a Közel-Keleten. Holott csak az arabok olajára fáj az a csámpás foga. Ostobák az emberek, az egész faj, denembíromőket! Éljenek a delfinek!!! Több eszük van, az biztos.

Na de ha már itt tartunk, nem állok meg félúton, most már akkor kiadom magamból, ami – a chillin kívül – felpaprikázta a hangulatomat az utóbbi időben. Bettinától, a svéd Greenpeace-aktivistától – akivel Thaiföldön barátkoztam össze – kaptam februárban egy e-mailt Tókióból, hogy egy japán kutatóhajó, a Sea Shepherd érkezik pár nap múlva Sydney kikötőjébe, ahol Greenpeace-tüntetés fogja várni, hogy felhívják az ausztrálok és a Világ figyelmét arra, hogy mit is művel suttyomban ez a kutatóhajó. A hivatalos japán verzió szerint bálnák tudományos célú vizsgálatát végzik, a Bettinától kapott – és amúgy a médiának is eljuttatott – fotókon viszont az látható, hogy a hajóra éppen húznak fel – a szemükbe szúrt kampókkal – két frissen leszigonyozott, haláltusában vergődő, vérző bálnát, egy anyát és a kicsinyét!!! És még erre a fotóra is az a japán kommentár látott napvilágot, hogy a bálnák csak egy rövid vizsgálatra lettek a hajóra emelve, nem történt semmi bántódásuk. Na persze! A japán kutatók tudományosan vizsgálják, mitől halnak ki a bálnák. Hát például tőlük.
De sajnos ez egyáltalán nem kirívó eset, mondhatnám, hétköznapi jelenség japán vizeken, ebből is csak azért lett végül botrány (na nem túl nagy), mert ausztrál felségvizeken történt, ahol tilos a bálnavadászat. De persze beszélhetnénk a fókák százait dorongokkal agyonverő norvég halászokról is, sőt a fókabébiket elevenen megnyúzó prémvadászokról (na attól hetekre kiakadtam!), meg egyéb emberi vitézségekről, de inkább most hagyjuk ezt a témát, mert előjön a mizantróp énem és elmegyek remetének. Zárszónak még csak annyit: szeressétek az állatokat, mert megérdemlik, és ugyanolyan érző lények, mint mi. Sőt, érzőbbek!

Na ennyit erről. Bocsi, hogy ennyire elkalandoztam Tasmániától, de talán észrevettétek, hogy ezek a levelek nem szimpla útleírások, hanem lelkem rezonálásai a szűkebb és tágabb környezetemre. Az útjaim során a külvilág szubjektív tálalásán kívül a belső világomból is elég sokat feltárok előttetek ezekben a hangulat- és helyzetjelentéseimben, mondhatnám, kinyílok Nektek, mint a tubarózsa. (Na persze csak módjával. Azért van, amiről nem beszélek, amit megtartok csak magamnak.) Ez tulajdonképpen egy önmagától kialakuló gyógyterápia a zárkózott énem nyitására, mert észrevettem, hogy túl sok falat húztam már magam köré, amin csak nagyon kevés embernek sikerült beljebb kerülnie. (Nekik is csak beljebb, nem teljesen be.) Most megpróbálok kicsit nyitni, ezért is pofázok Nektek annyit. Bezzeg a pszichomókusnak nem sikerült szóra bírnia annak idején a diliházban. (Persze, hogy ott is voltam, most mit csodálkozol, azt hitted, normális vagyok?) „Nyíljon meg, Endre!” – próbálkozott esélytelenül a szerencsétlen, „dehogy nyílok – mondtam neki – ráadásul pont magának, egy vadidegen pszichológusnak, hülye lennék”, aztán hallgattam neki egy órát. Kivárásos alapon arra játszott, hogy előbb-utóbb biztos megunom és megered a nyelvem, hát rábaszott, mert hallgattam, mint anno énekórán feleléskor („énekeld el nekünk, Endre, az Orosz Himnuszt”, anyádat!), ő meg egyre idegesebb lett, már kezdett rángatózni a feje, végül fölpattant, kirohant a szobából, mint egy őrült, rámcsapta az ajtót (be kéne az ilyet zárni szerintem, közveszélyes), egyenesen a főorvosig szaladt és visszaadta neki a kartonomat, hogy nem tud velem mit kezdeni. Talán még a praxisát is visszaadta aztán, mert nem nagyon láttam később. Így viszont én megúsztam a további egyéni terápiákat. Ezután jöttek a csoportos terápiák. Hát az is jó móka volt, hehe.

Na de gyerünk vissza Tasmániába, mert megint lekanyarodtam az ösvényről, jól behoztalak az erdőbe Titeket, mi? Hol is tartottunk, ja igen, ugrottam egyet az Ördög-szikláról. Úgyhogy akkor most ugorjunk tovább. Miután megköszöntem Angelinának, hogy lelökött a szakadékba (ha nem segít, akkor talán még most is ott csapom neki a szelet, pedig nem is volt az esetem, csak az időt húztam szerintem), elköszöntem, aztán elindultam a Montezuma-vízesés irányába. Persze annyi vízesést láttam én már, mint ahány szeretőm volt, de abból sose elég. Se szeretőből, se vízesésből. Meg ennek a neve is – Montezuma – nagyon tetszett. Mondjuk Casablancába is azért látogattam el egyik marokkói vándorlásom során, mert olyan jó csengésű a neve. Aztán a város meg egy rakás szaharin volt. Enyhén szólva. Csalóka dolog ám ez. Mert ott van pl. ugyebár a finomfőzelék is. Milyen jól hangzik. Aztán mekkora átverés, még hogy finom! Sunyi módon így nevezték el a felnőttek, hogy meg bírják etetni a gyerekekkel azt a moslékot, csak mert tele van vitaminnal. De én nem dőltem ám be ennek már az óvodában sem, szartam én a vitaminra, ha egyszer pocsék az íze. (Ráadásul tisztára úgy néz ki a borsó- meg répadarabokkal, mint a hányás, nem?)

Viszont Montezumában nem csalódtam. Akár a neve: lenyűgöző, méltóságteljes és titokzatos. A köd meg csak dobott még egy lapáttal a misztikus látványon. Szeretem a ködöt. Olyan földöntúli. Na nem mikor mondjuk Békásmegyeren burkolja be a panelházakat, az elég hervasztó, mert amúgy is szürke ott minden. De pl. Kathmandu pagodatetős épületei ködbe burkolózva, vagy a maláj dzsungelben kanyargó, ködbe vesző folyó, meg a ködös hegyek vízesései, azok nagyon ott vannak. És jó a ködben menni, köd előttem, köd utánam. És itt nagyon friss íze is volt a ködnek, mikor nagyokat haraptam belőle. Amúgy Tasmániának van az egyik legtisztább levegője a Világon, olvastam. Itt meg éreztem is. Úgyhogy asztmásoknak melegen ajánlom. Meg hidegen is. Bár ez nekem már túl hűvös volt. Nem is mentem itt bele a vízesésbe, mint Thaiföldön, ahol langyos volt még a hegyi patak is a fülledt melegtől. Itt viszont lezsibbadt a fél oldalam, mikor beletettem az egyik lábam. Menjen bele, akinek fóka volt az anyja, az! Még inni is hideg volt, szinte megfájdult a torkom. Még a végén beteg leszek.
Tényleg, azért elég szerencsés vagyok, hogy egészségileg semmi problémám nem lett eddig a másfél év alatt, mert persze biztosítást nem kötöttem az útra, baromi drága lett volna. Mondjuk Bangkok után hetekig köhögtem, feltehetően az ottani benzingőznek, szén-monoxidnak köszönhetően, amit a tuk-tukokon beszívtam a zsúfolt forgalomban, bár egy darabig megfordult a fejemben, hogy talán madárinfluenza vagy SARS-vírus, nem lehetetlen ilyesmit összeszedni, amerre én csámborgok. De már elmúlt. A szívem meg néha durván benyilallt úgy fél éve, biztos kerülgetett az infarktus, néha azért megterhelem ám a szervezetem, mikor mondjuk napokig cipelem a 15 kg-os hátizsákot a 40 fokban, azt’ még a vizem is elfogy. Biztos jót tesz a keringésnek. Meg ugye a krokodilok is rám hozták néha a frászt. Meg a tigrisek. Vagy azt csak álmodtam? Nem, nem csak álmodtam, hiszen a maláj dzsungelben még tigriskarmot is találtam. Amúgy itt Tasmániában nem nagyon fenyeget a veszélye annak, hogy belefutok valami nagyragadozóba, bár a tasmániai tigrisről megoszlanak a vélemények. Hogy létezik-e még egyáltalán vagy sem. Az egyik verzió, hogy ezt a ritka és különleges fajtát az európai betelepülők levadászták mind egy szálig még a 20. század elején (gratulálok!), és az utolsó fogvatartott példány a hobarti állatkertben pusztult el 1936-ban. Viszont sokan úgy tartják, hogy akad még pár túlélő belőlük, csak teljesen visszahúzódtak a vadon legmélyére, és csak időnként hozzák rá a frászt titokzatos felbukkanásukkal néhány gyenge idegzetű kirándulóra. Legalábbis néhány állítólagos szemtanu beszámolója szerint. Persze bizonyíték erre sincs, akár a Loch Ness-i szörnyre vagy a himalájai jetire, de mindenesetre sikerült eköré is hasonló mítoszt szőni, és Tasmániában szinte mindenhol megtalálható ez a fura formájú tigris-ábrázolat, söröscímkétől kezdve a TV-csatorna logójáig.
És hogy még cifrább legyen a sztori, a tudomány is lépett nemrég egy merészet, és egy többmillió dolláros program keretében arra készül, hogy egy 1866 óta alkoholban konzervált tasmániai tigriskölyök DNS-éből klónozzon egy friss példányt. És akkor, ha esetleg szaporodni kezd az új generáció, lesz megint mit levadásznia a bölcs fehérembernek. Ezt persze már csak én teszem hozzá, emberbaráti gesztusból. Hiába, a rossz májam ugye, kellett nekem annyit innom punk koromban. (Aki nem tud követni, annak csókolom a kiskacsóját, de a leveleim helyett olvasson inkább Kiskegyedet!) Na szóval a franc se tudja, van-e itt tigris, de úgy veszem, hogy van, úgy izgalmasabb, hehe. De ördög az van. (Csak igazat mond valamiben az Egyház.) A híres-nevezetes tazmán ördög. (Na igen, ez nem AZ az ördög.) Biztos mindenki hallotta már a régi mondást, „vigyen el a tazmán ördög!”. Hát jelzem, a tazmán ördög maximum egy tyúkot tud elvinni, mert akkora, mint egy cica. Na jó, mint egy kövér cica, de emberre akkor is veszélytelen. Nullával egyenlő az esélye annak, hogy akkora vérfürdőt csináljon, mint mondjuk a nyúl a Gyalog-galoppban, egyesek mégis kb. annyira túldramatizálják a vérszomjasságát. Nemrég egy amcsi turista majdnem maga alá piszkított rémületében, mikor megragadva a karomat, elfehéredett arccal, reszkető ujjával mutatott a távolba, és remegő hangon suttogta, hogy ott egy ördögi szörny. Hol, a cica mögött? – kérdeztem. Hát nem, kiderült, hogy a cica volt az, illetve a cica méretű kis tasmán devil. Cicc-cicc, próbáltam magamhoz édesgetni a bestiát, de mikor lassan elindultam felé, akkor sátáni kacajjal elviharzott. Na ennyi a félelmetes mindössze benne, a hangja. De az is csak akkor, ha nem látom hozzá a kis mókustestét. Mondjuk éjjel a sötét vadonban be lehet tőle szarni, az tény, főleg mikor éjfélkor félálomban kitámolyogsz a sátorból pisilni és egyszer csak felsikolt a közeli bokorban.

Velem ez történt. A Montezuma-vízesés után ugyanis szép lassan rámesteledett, mielőtt kitaláltam volna az erdőből, úgyhogy felvertem a sátrat egy fa tövében, aztán miután elfogyasztottam fejedelmi vacsorámat (parázson ropogósra sült mézes-chillis szósszal bekent, fokhagymás avokádóval töltött zsenge fácántyúkot párolt yamgyökérrel, HELYETT – mert csak álmodik a gyomor – egy ótvaros halkonzervet fokhagymával – az az egy stimmelt – meg száraz kenyérrel), nem éppen jóllakva, de viszont jó büdösen aludni tértem. Éjfél körül legédesebb álmomból (hmm… izé… mézet nyalogattam) felcsörgetett valaki, ki az Isten hívhat ilyenkor?, hát az Anyatermészet volt, a közeli patak csörgedeztetésével hívta fel a figyelmemet folyó ügyeim rendezésére. Ha a Természet hív, menni kell, nincs mese, éreztem én már előbb is, hogy szorul a hurok, de hajlamos vagyok félálomban addig halogatni a dolgot, amíg csak lehet. Most nem lehetett tovább, úgyhogy összekaptam magam és kibotorkáltam a sötétben, próbáltam könnyíteni magamon, ami nem volt ám annyira egyszerű, lévén hogy az édes álmomból kifolyólag úgy állt az árboc, mint a cövek. Ott dülöngéltem álmosan, kivont, égnek meredő szablyával, vártam, hogy ernyedjen a nagy izgalom, nem akartam egy aranyzuhanyt az arcomba, a bizarr szex sose vonzott, hát még saját magammal. Homlokommal elegánsan nekidőltem egy fának, hogy stabilizáljam magam, igyekeztem valami lohasztó dologra gondolni, úgyhogy felidéztem magamban gyermekkorom finomfőzelékét, mert attól mindig teljesen lelombozódtam.

Most is bevált, túlságosan is, mert még a hányinger is el kezdett kerülgetni, bár lehet, az olajos hal nem volt ínyére a gyomromnak estére. De mindenesetre a szökőkút-effektus veszélye nélkül végre elkezdhettem a locsolást, már csak arra kellett vigyáznom, le ne hányjam a slagot, mert azon aztán beszarnék, és akkor perfekt lenne az összkép. Na és ekkor üvöltötte el magát az az állat, egy tasmán devil pár méterre tőlem, úgyhogy a beszarás azért majdnem összejött. És tudjátok, mi volt a legviccesebb benne? Semmi! Egyáltalán nem volt benne semmi vicces. Földöntúli sátáni kacajt hallatott, egy pillanatra simán elhittem, hogy Lucifer már tépi is le a tökömet ifjúkori hűtlenkedéseimért cserébe, de aztán rájöttem, honnan fúj a szél, meg különben se paktáltam le soha az Ördöggel, nem tartoztam neki semmivel. Mondjuk pikkelt is rám, mióta egy sok-sok évvel ezelőtti varázsgomba-utazás alkalmával nem sikerült neki megkaparintania a lelkemet. Úgy látszik, nem szokott hozzá a visszautasításhoz. Néha még bepróbálkozik persze (Indiában többször is megtalált például, meg amikor a Caminót jártam Spanyolországban), de mindannyiszor kikosarazva, lógó orral távozott. Biztos bosszantja, hogy velem nem jutott dűlőre, ezért tör néha borsot az orrom alá, mint legutóbb is, mikor letörölte többszáz fotómat a memóriakártyámról, meghagyva 666-ot. Na tűnj a Pokolba! – süvöltöttem most bele a fekete éjszakába, bárki legyen is ott, és lélekben megerősödve, ágyékban megkönnyebbülve visszabújtam a vackomba.
Csodás reggelre ébredtem, patakcsörgés, madárfütty, mormotamorgás, a vadon szava. Bár a morgásról kiderült, hogy csak a gyomrom korog, megéheztem, viszont nem volt már semmi kajám, úgyhogy muszáj volt a civilizációba visszatérnem egy rövid időre, hogy levadásszam a reggelimet valamelyik szupermarketben. Erdei nomád önellátásra most nem volt sok esélyem, mert még ha sikerül is a patakból valami ehetőt kipecáznom, tüzet rakni nem igazán tudok, lévén, hogy egy hajnali gyenge, de tartós eső mindent eláztatott. Elindultam hát egy ösvényen, ami nemsokára kiért egy földútra, aztán kb. másfél óra múlva már betont tapostam és kisvártatva meg is állt az első autó. A tazman vicces egy népség, meg kell hogy állapítsam, a helyi erőkkel tömött terepjáróból üvöltött az AC/DC, és első mondatuk az volt a vidám fiataloknak, hogy van-e söröm. Persze – válaszoltam –, milyet parancsoltok, üveges barnát vagy frissen csapolt világosat? Mellesleg még nem vagyok nyitva, kicsit várni kell. Hamar levették, hogy nekik kell ellátniuk engem, mert nem úgy vagyok eleresztve, úgyhogy nemsokára már két szép szál tassie (tassie/tazzi=tazman, aussie/ozzi=ausztrál, Oz=Ausztrália) legény közé beékelődve toltam be a szalámis szendvicsüket. Chilliszószotok nincs? – tettem fel én is a pofátlan hülye kérdést, cserébe a „van-e söröd”-re. Egy : egy. Kisvártatva aztán megérkeztünk Zeehanba, ebbe a 900 lakost számláló kis településre, ahol miután ki-ki feltöltötte a saját leapadt készletét (ők piával, én kajával), elbúcsúztunk, ők siettek berúgni, mert mindjárt dél, én meg úgy döntöttem, körülnézek ezen a szimpatikus környéken.
Zeehant az 1800-as évek végén még úgy is hívták, hogy Silver City – a környéken talált ezüstlelőhelyek miatt –, abban az időben tízezer ezüstásó (olyan, mint az aranyásó, csak ezüstben) túrta itt a földet a gyors meggazdagodás reményében, és lőtte egymást halomra egy maréknyi ezüstért. Igazi vadnyugati hely volt, szalon-pubbal, kupival, sheriffel, és huszonhat hotellel. Mára már csak két hotel maradt, meg a Cecil Pub, a kupit nem találtam (na nem azért, csak be akartam köszönni, a kurvák haverok). Viszont rábukkantam egy kempingre, melynek jó csengésű neve (Treasure Island Caravan Park – Kincses Sziget Táborhely) és a kapujára akasztott álláshirdetése megálljt parancsolt állandó mehetnékemnek. Amolyan mindenest kerestek, helping hand-et takarítani, kertészkedni, egy kis úszómesterséggel és szakácskodással tarkítva, és egy kis masszőri tevékenységgel kiegészítve, bár ez utóbbit csak magánszorgalomból vállaltam be, egy szimpatikus hölgyvendégnek. Ja merthogy felvettek persze, nem volt más választásuk, én voltam az egyedüli jelentkező. A szezon ugyan már elmúlt (jött a hűvös), úgyhogy nem volt teltház, enyhén szólva, de ahhoz a kevés vendéghez is kellett valaki, mert a csúcsforgalom végével az alkalmi kisegítőszemélyzet is távozott, melegebb éghajlatra.

Mi tagadás, az ősziesre fordult időjárás miatt az is vonzott pár hét maradásra, hogy egy fasza kis lakókocsit is mellékeltek a fizu mellé, így nem kellett a sátorban vacognom esténként. Kajára se kellett költenem, mert a közös konyhán mindig otthagytak a távozók egy rakás ennivalót, aztán már annyi összegyűlt, hogy elkezdtem belőle másoknak is főzni, a végén már be lehetett fizetni nálam ebédre. A medencét is nekem kellett felügyelni, nehogy belefulladjon az a pár részeg éjszakai fürdőző, akit nem riasztott el a nem éppen nyárias időjárás. Reggel meg halászhattam ki a vízen lebegő bikinifelsőtől kezdve, a sörösdobozon át, a fuldokló tasmán ördögig mindenféle kacatot. Amúgy ezek a kis visító négylábúak még a konyhára is rájártak, egyszer éjjel arrajártamban furcsa zörejekre lettem figyelmes, és mikor belestem az ablakon, akkor láttam, hogy egy tasmán devil derékig a kukában matat, pakolta kifelé a kajamaradékokat. Nahát, ki látott már ilyet?!? Ördög és pakol! Ott rámolt a kis szaros, úgy tett-vett, mintha csak otthon kotorászna a hűtőjében. Aztán magához vett egy kicsit odakozmált, de még egész tűrhető állapotban lévő marhaszeletet és fütyörészve távozott. Amúgy simán rámegy a döghúsra is, ezért ausztrál hiénának is szokták nevezni, néha lehet látni őket, amint útszélen heverő elütött wombatok, oposszumok tetemei felett marakodnak. Szóval nem az a kimondott „jaj de cuki kis szőrmók”. Tényleg van valami ördögi a személyiségében. Az ártatlan kis tengerimalac-kinézete csak álca.
Még jó, hogy nem sátraznom kell, mert amúgy simán kirágják a sátor és a hátizsák oldalát, ha kaját szimatolnak. Bár ez a legtöbb rágcsálóra érvényes. Itt abból meg van egy rakással, de én bírom őket. A tapló embereket már kevésbé. Abból itt azért hál’ Istennek nincs annyi, mint otthon, de néha azért itt is akad. Például amelyik odahányt a medence szélére, aztán ment is volna tovább, mint aki jól végezte dolgát. Én meg odavittem neki egy felmosórongyot avval a kisérőszöveggel, hogy nem otthon vagy, kisapám, ahol anyuci eltakarítja a mocskodat, de én se ezért vagyok itt ám, úgyhogy van rá két perced, hogy eltüntesd, mielőtt egy kiskölök elcsúszik benne. Megértette. Én viszont azt nem értem, miért kellett ezt neki külön elmagyarázni. De a többséggel azért jól megvoltam, leszámítva azt a néhány handabandázó, öntelt amerikai turistát, akik úgy viselkedtek, mintha ők hugyozták volna a Csendes-óceánt és szellentették volna mellé a passzátszelet. Úgy látszik, nem okultak a 9/11-ből se (tudod, mikor Allah lecsapott a World Trade Centerre), hogy kissé vegyenek már vissza, nem ők a világ urai. Nem tudom, mekkorát kell egyesek orrára koppintani, hogy észrevegyék magukat. (Mellesleg Kínának is visszacsapott most a – tibeti vérengzések miatti – rossz karmája, a földrengésekkel. Még az áldozatok száma is nagyjából megegyezik. Ki szelet vet, vihart arat.)
Néha agyamra mennek az emberek, lehet, inkább elmegyek pásztornak. Az nyugis, semmi stressz, nincsenek körülöttem barom emberek, csak jófej kecskék. Míg ők legelésznek, én elücsörgök egy szép terebélyes fa alatt és fújom a furulyát, nézem a felhőket. Délben megérkezik a kedvesem az ebéddel, ölében a kedvenc mézescsuprommal, aztán míg én nyalogatom a mézet, addig ő furulyázik. Majd egy kicsit meditálunk, közösen ülünk egy jót, aztán még egyet, eljógázgatunk, közben lepkék szállnak ránk, a madarak meg fütyörésznek felettünk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Hát nem jó? Ehelyett meg terelgetem itt az embereket. Elég is volt három hét, kerestem 2700 $-t, ennyiből otthon simán elélek egy évig (feltéve ha kibírnám egy évig otthon), úgyhogy gyerünk tovább.

Még egy hétig csavarogtam a tazmán vadonban, de egyre szarabb lett az idő, ideje volt elhúzni innen. Jó lenne mondjuk Új-Zélandot is meglátogatni, de ott már lassan kezdődik a tél, javában tart a lehűlés, lassan leesik a hó is. Ahol hideg van, oda én meg nem megyek. Főleg nem több hétre. Úgyhogy fajó szívvel, de Zélandról ez alkalommal le kell mondanom. De sebaj, úgyis vissza akarok még Ausztráliába is jönni, ott se láttam még mindent, majd akkor lesz bőven időm a maorikhoz is átugrani egy melegebb évszakban. Meg hát ugye Pápua Új-Guineát is meg szeretném még nézni, meg Indonéziát, Fijit, úgyhogy lesz még errefelé dolgom, azt hiszem. Most Tasmánia után viszont amúgy is indulnom kell, egyrészt lejár az ausztrál vízumom, nem lehet tovább hosszabbítani (már az is kész csoda, hogy egy hathónapos vízummal másfél évet kibuliztam), másrészt május 30-ra már megvan a repjegyem Szingapúrba, mert legutóbb Thaiföldről csak úgy engedtek vissza, ha bemutatok egy Ausztráliából kifelé szóló repjegyet (nehogy véletlenül itt maradjak nekik), és a szingapúri járat volt a legolcsóbb. Ahonnan majd átmegyek Malajziába, mert onnan meg baromi olcsón át lehet repülni Borneóra, ahol még szinte érintetlen a természet, a dzsungel tele van orángutánokkal, meg fejvadász bennszülött törzsekkel, és ilyet igazán nem hagyhatok ki. Ki tudja, még az is lehet, hogy egy bennszülött szépség elcsavarja majd ott a fejem. Csak nehogy lecsavarja és a lándzsája hegyére tűzze.

Ezen most elviccelődöm, pedig simán benne van a pakliban, bár elvileg a fejvadászok már nem vadásznak emberre, tiltja a kormány, na de ki nem szarja le a kormányt a dzsungel mélyén. Az ősrégi tradíciókat nem lehet csak úgy egy tollvonással eltörölni, és bizony még az elmúlt években is tűntek el nyomtalanul turisták a borneói vadonban, erősítve azt a gyanút, hogy egyes bennszülött törzsek még nem szakítottak teljesen a hagyományokkal. Na és persze a vadon elő orángutánokat se lehet mindig kenyérre kenni. Előfordulhat, hogy ők teszik meg velünk, ha esetleg bal lábbal keltek fel. Mindenesetre ha Borneót túlélem, akkor Magyarország felé veszem majd az utam, mert várnak a Halottkémek egy kis vágtázásra, a nyár végére tervezett jubileumi VHK-emlékkoncert keretében. Idén lesz harminchárom éve, hogy megalakult a Vének Hülyék Kóklerek társulata. Hogy repül az idő vasfoga, mi? Zenekarilag is elértük az isteni kort, akár pantheonba is vonulhatnánk. Vagy nyugdíjba? Abból nem esztek! Megmutatjuk még, hogy mi az a punk! Search and destroy! Szörcsölj és disznólkodj! Attila eljárja majd a tyúktáncot a sámán-járókeretével, aztán legurulunk a színpadról a tollakkal ékesített tolókocsijainkkal a közönség végetnemérő hangos ovációja közepette, és meg se állunk a szanatóriumig, mi? Hát a nagy lófaszt! Nem olyan fából faragtak minket, fakezű botfülűeket, hehe.

Borneóról egyébként elég érdekes hazautat találtam ki. Na persze hajóval vagy szárazföldön lett volna a legérdekesebb, de az eltartott volna pár hónapig, Grandpierre-ék meg már nagyon várnak muzsikálni, nem mellesleg jóanyám is szívesen látna már, szegény már teljesen beleszédül, mikor követni próbál a térképen. Úgyhogy egy gyorsabb verziót állítottam össze, de van ebben is elég kacifánt, nem lesz dögunalom, azt hiszem. Most ugyebár először is irány Észak-Ausztrália, ahonnan Darwinból elrepülök Szingapúrba, onnan átbuszozok Malajziába, Johor Bahruba, mert onnan van tök olcsó repjegy Borneóra. Ott ha túlélem a háromhetes dzsungeltúrámat, akkor elrepülok a maláj fővárosba, Kuala Lumpurba, ahonnan majd átbuszozok Thaiföldre, mert Bangkokból találtam kedvezményes repjegyet Kairóba, és Egyiptomban még úgysem voltam. Így legalább Bangkokban még el tudok baszarintani egy kis zsetont pár kalóz CD-re meg DVD-re, meg egy faszántos kis thai masszázsra, aztán Egyiptomban beköszönök a Szfinxnek, Kairóból meg már egy köpés Budapest. Június vége felé már otthon is vagyok, ha az Égiek is úgy akarják.
Most viszont előbb visszahajóztam Melbourne-be, de mielőtt még felhúztam volna Darwinba, meglátogattam a kis Rékát. Elmentem elbúcsúzni a kedvenc kisördögömtől, várt is már nagyon, egy kis jáde-kő elefánttal kedveskedett, nekem csórta egy indiai boltban. Hát igen, vannak ilyen kis apró hibái, lop-csal-hazudik, és ez még csak a jéghegy csúcsa. Engem viszont nagyon szeret, a viszontlátás izgalmában le is hányt. Nem direkt persze, hanem már napokkal előtte idegeskedett az anyja szerint, hogy fogom-e még szeretni, és nem fogom-e kinevetni, mert elől kiesett két foga. Úgyhogy nagyon izgult, ráment a gyomrára, aztán mikor az ölemben biztonságba helyezte magát, akkor kijött belőle minden. De aztán hamar rendbejött, később már a két kezénél fogva pörgettem magam körül, azt nagyon bírja. Aztán persze ő is akart engem körbelóbálni, és rámszólt, hogy ne csaljak, ne érjen le nekem se a lábam, ahogy az előbb neki se. Nagy kópé. Egyébként néha fel szokott hívni az anyja mobiljáról suttyomban, hogy elmesélje a kalandjait. Egyik ilyen alkalommal egy didgeridooval gyakorolt éppen, és odatette a mobilt a cső végéhez, hogy fújjam meg neki a hangszert. Mondom neki, telefonon keresztül nem tudom, nem megy át a levegő, de csak erősködött, hogy fújjam jó erősen, átmegy az. Én hülye meg fújtam. Pont egy közértben vásároltam, néztek, mint egy gyengeelméjűre, ahogy fújtam a mobilomba. Mit bámultok, bedugult a vonal. A didgeridoot persze nem tudtam megszólaltatni 1000 km-ről, viszont Rékának már nagyon megy. Még Nimbinben mutattam neki, hogy kell, azóta meg már úgy fújja, mint egy aborigin. Nyolc évesen, nem piskóta. Mindig mondja az anyjának, hogy a Boli megtanított fára mászni, didgeridoot fújni, még segget törölni is. Na igen, mikor velem volt Nimbinben, akkor én mostam rá, és láttam, hogy állandóan szaros a bugyija. Hát te meg hogy törlöd ki a feneked? – kérdeztem. Kiderült, hogy mindig csak egy papírral. Addig kell törölni – mondtam neki –, amíg az utolsó papír már nem szaros, akar öt-hat papírral is. Az anyja mesélte, hogy azóta mindig töröl, nézi a papírt, újra töröl, nézi a papírt, és közben mondja, hogy a Boli így tanította. Hát nem beszarás a kis szaros? Mondjuk az anyja már ott tart, hogy előbb-utóbb vagy a kölyköt öli meg, vagy saját magát. Mert ő ezt már nem bírja idegileg. Nem fogom most elmesélni, de tényleg kiborító a kiscsaj, mellettem is volt egy-két meredek húzása, de azért az anyja is megéri a pénzét, nem az a kimondott mintaszülő. Úgyhogy úgy gondoltam, jobb lesz mindenkinek, ha magamhoz veszem a kiscsajt. Örökbe. Az anyja már többször mondta, hogy nekem adja, mert látja, milyen jól megvagyunk, úgyhogy én meg elfogadtam. Már meg is beszéltem velük az örökbefogadást, örült neki mindkettő. Anyámnak is mondtam telefonba, hogy viszek haza neki egy unokát, egyből egy nyolcéveset, így legalább behoztam a lemaradást. Anyámat már nem igazán tudom meglepni semmivel, esetleg ha egy zöld marslakóbébit vinnék haza, akkor megjegyezné, hogy „hát édesfiam, merre csajoztál te már megint be?” Így csak annyit mondott, hogy „szegény apád már nem érhette meg, hogy lássa az unokáját, én talán még megérem, ha nem is a sajátod, csak gyere haza épségben, fiam”. Jól van, megyek már Mami. Még egy kis ungabunga a borneói dzsungelben, és már otthon is vagyok.

Amúgy most már Darwinban nézem az óceánba bukó vörös lemenő napot, újra a Mindil Beach Sunset Market parti pálmafái alól, holnap meg repülök Szingapúrba. Még egy hónap “on the road”. Rékát meg végül nem én viszem haza, hanem majd az anyja nemsokára, pedig vittem volna Borneóra, mint a huzat, de hivatalos örökbefogadási nyilatkozat nélkül már az ausztrál határon se engedtek volna ki a gyerekkel, úgyhogy előbb még otthon a formaságokat el kell intézni. Na evvel itt véget is ért az ausztráliai kalandjaim sora. Nem hiába jöttem ide, azt hiszem.
Még annyit, hogy egyelőre a menomanoboli.tar.hu webtárhelyre van feltöltve közel 5oo fényképem, de már készül a saját honlapom, ahol jobb minőségben, nagyobb méretben és kattintgatás nélkül, slideshow-ban lehet majd nézegetni a folyamatosan bővülő fotógalériát. Emellett idővel majd fent lesz az összes írásom is, az eddig fiókban heverő el caminós zarándoklatom útinaplójától kezdve, a spanyolországi és kanári-szigeteki utcazenélős csavargáson át, a törökországi Rainbow-Világtalálkozóig minden, beleértve természetesen a más oldalakon (VHK, NarcoPolo, Trottel…) eddig már publikált régebbi beszámolóimat is (India, Marokkó stb). Még több fotó lesz, sőt néhány videó is, meg zene, fórum, meg toronyóra lánccal, hogy tudjátok, hány óra. Talán még ételreceptek is lesznek, Globál Konyha, avagy hogyan készül a maláj kakadupörkölt á la Boli, vagy a borneói turistabecsinált fejvadász módra. Keresztrejtvény és horoszkóp viszont nem lesz. Azért mindennek van határa! Csak az én hülyeségemnek nincs, az határtalan (jóanyám szerint). Úgyhogy akkor lehet, mégis csak lesz horoszkóp. Keresztrejtvénybe rejtve. (Figyelitek, hogy’ szalad el velem a ló?) Szóval érdekes, izgalmas, látványos, ismeretterjesztő oldal lesz, színes, szélesvásznú, kellemes szórakozás az egész családnak.

Viszont kiskorúaknak nem igazán, vagy csak szülői felügyelet mellett ajánlom, hogy adott esetben anyuka/apuka el tudja magyarázni a gyereknek, hogy nem azért látható pár ruhátlan fotó is, mert a bácsi szereti mutogatni a pucér seggét, hanem mert a meztelenség természetes, és a bácsi szereti a természetes dolgokat, mint pl. a természet, és meztelenül lenni a természetben a legtermészetesebb. És nem azért ír le néha csúnya szavakat a bácsi, mert faragatlan tapló, lófaszt, hanem mert ilyen az írói stílusa. Ami már a suliban alakulóban volt. („Tanárnő kérem, a pina már miért lenne csúnya szó, mikor olyan szép a jelentése?! Vagy inkább mondjam helyette úgy, hogy belenyalnék a mézescsuprodba?” „Khm, izé, hát mondd inkább úgy, igen.„ ”Jó, mondom. Belenyalnék a mézescsuprodba!” „Szemtelen taknyos! Na tanítás után szépen itt maradsz, adok én neked olyan mézescsuprot..!” „Köszönöm, Tanárnő kérem, de nem lehetne inkább este nálam?”) Igyekszem költői képekkel, hasonlatokkal és metaforákkal színezni a hétköznapi elbeszélőmódot, persze egy kis szlenggel is cifrázva. Egy ismerősöm szerint, mint David Attenborough Rejtő Jenőbe ágyazva (jó kis képzavar, szegény Jenő!), avagy Michael “Monthy Python” Palin és Karinthy Frigyes karöltve a Világ körül. Egy „kis” túlzással persze, teszem hozzá szerényen. Tudományos-fantasztikus-vulgáris-banális. Ja igen, és költői is. Mikor néha nem figyelek oda és kicsurran belőlem a romantika. Szentséges (Szűzanyám!) és profán (néha bután!) egyszerre. Aztán ha sikeres lesz a website-om, majd jól eladom a Lonely Planetnek egy zsák pénzért és veszek rajta egy saját szigetet, dzsungellel, papagájjal, Péntekkel. Na ideje visszafognom a lovat… hóóóóóóó!

Egyébként valószínűleg már csak otthon tudom majd befejezni és elpostázni a Borneóról és a hazaútról szóló következő és egyben utolsó (jaj de rossz még kimondani is!) beszámolómat. Legalábbis erről az utamról már nem lesz több, ez véget ér hamarosan. Ami végtelenül szomorúvá tesz, de persze igyekszem emelt fővel… Azért otthon néha majd lehet, lecsuklik a fejem, és nem tudok majd mit mondani. Amit mondanék, azt már úgyis leírtam Nektek, amiről meg nem írtam, az hadd maradjon csak az enyém.

Úgyhogy már most szólok előre, hogy aki otthon majd avval kezdi első találkozásunkkor, hogy „na és milyen volt, mesélj!”, annak kinyalom a valagát! Egy láncfűrésszel!

Na, szép álmokat!

“Sweet dreams are made of this
Who am I to disagree
I travel the world and the seven seas
Everybody’s looking for something…”

Boli

GOOD BYE OZ! SEE YA LATER!

Darwin, Nothern Territory, Ausztrália, 2008. május 29., 33 fok…

Share/Bookmark